Szalay Álmos - A segítés kis körei

Ellentmondások

Aligha létezik olyan ambivalens állatfaj, mint az ember. Különösen azon jellegzetességeiben oly ellentmondásos, amelyek igazán meghatározzák mibenlétét és öntudatát; azokban a motívumokban, melyek oly páratlanul sikeressé tették egyéni útját a többi állatfaj között. Mindezt egy olyan környezetben, mely kollektív tudattalanját traumák sorozatával bélelte ki, mely idegen és ellenséges volt vele szemben. Egy olyan környezetben, melyben soha és sehol nem volt számára “természetes élőhely”. Az ember vesztes pozícióból indult. Egyetlen talpalatnyi hely sem jutott a Földön számára, és ma sincs olyan terület, ahol mindenfajta védekezés, ruházat, gyógyszerek, közösség nélkül biztonságban érezheti magát. A kiűzetés bibliai története nagyon is átélt közösségi élményeken alapul.

Alapvető túléléséhez az ember kétrétegnyi falat húzott fel maga köré: a kultúrát és a társadalmat. Ez segítette őt a dzsungelben, a jégkorszakban, a sivatagban, a metropoliszokban és a világűrben is. Kultúránk, technológiánk, filozófiánk és embertársaink közelsége, mint artistát az artista, úgy tartanak minket vissza a biztos haláltól.

Szalay Álmos - Helpific Magyarország

Mégis, nincs nálunk a társadalmi összefogás tekintetében ambivalensebb faj. Nem tudunk dűlőre jutni, hogy helyes vagy helytelen segíteni? Sőt: helyes vagy helytelen bízni egymásban, helyes vagy helytelen együtt lenni? A túléléshez szükséges élni akarástól, motivációtól, kitartástól fosztjuk meg azokat, akiknek segítséget nyújtunk vagy éppen azt adjuk meg azzal, ha érezni engedjük sorstalan embertársainknak, hogy nincsenek egyedül a bajban? Ha mindenkit, képességeitől és sorsától függetlenül behívunk és integrálunk, attól erős vagy gyenge lesz a közösségünk? S ha már itt tartunk, fogyatékkal, betegséggel, lelki, fizikai problémákkal élő polgártársaink értékes tagjai a társadalomnak? Az egyértelműnek tűnő válasz nem mindenki számára egyértelmű, bármennyire is megdöbbentő. Akárhogy is, az még inkább megejtő felismerés, hogy mindenkinek szerep jut a színpadon, ha tetszik ha nem. A XX. század nagy diktatúrái ezt korántsem így gondolták, vagy faji vagy osztályalapon igenis életre érdemtelennek találtak bizonyos embercsoportokat. Nem lett igazuk, elpusztította őket ez a gyáva gondolat.

Csányi Vilmost, a híres magyar ateista etológust kérdezték arról, véleménye szerint mi az Isten? Válasza szerint „Isten” akkor született, mikor jóval az írott történelem kezdetei előtt az emberektől még gyéren lakott bolygón a kolóniák tagjai rádöbbentek arra, hogy van valami, ami előttük is volt, és utánuk is lesz. És ez a valami maga a közösség. A közösség emlékezete, múltja és jövője, szokásai, hite, közös gondolatai az, ami több az egynél, egyénnél, több magánál a közösségnél is, mert ez a megfoghatatlan valamicsoda mindig is volt, van és lesz. Ebből a felismerésből még hosszú út vezetett a vallások kialakulásáig, de mély és közös alapélményt tükröz, mely múlhatatlanul bennünk van, ha úgy tetszik, végezetesen bennünk ragadt a „van valami nálunk nagyobb” gondolatmagja.

A Helpific küldetése

A Helpific megejtően egyszerű és régi gondolatra építette fel a házát: mindenkinek szüksége van a körülötte élőkre, mindenki szeretne kapni valamit, és mindenkinek van valamije, amire legalább egy embernek szüksége van ezen a világon. S azt a valamit éppen ő, egyedül az a személy tudja megadni neki. Ezért ez a vállalkozás nem pusztán arról szól, hogy összehozzuk két igény találkozását, hanem arról, hogy teremt egy lehetőséget, mely a találkozásban rejlik. Ez a lehetőség pedig az, hogy két ember adhat valamit magából és önmaga által. Ezért nem alamizsna.

Persze ezzel nem találtunk fel semmi újat, de nem is akartunk. Csupán feltettünk egy kérdést: szükség van-e még arra, hogy összekapaszkodjunk? Hogy megint olyan lakókörnyezetben éljünk, ahol tagjai vagyunk valaminek, többek vagyunk önmagunknál.

A Helpific egy kicsivel jobb világot lát annál, amiben született. Van víziója arról, miért küzd, és ez a vízió nem légvárra épül. Az ember túlélése, megmaradása a biztosíték arra, hogy valami régtől fogva bennünk lévő dologra építettük ezt a víziót.

A segítés kis körei

Képzeljenek el egy városrészen belüli városrészt. Nem túl nagy területet. Épp csak akkora, amit a kapujuk előtt körbenézve belátnak. Ismerős a környék? Nem is annyira, mint elsőre gondolnák, igaz? Látják és ismerik a kis közértet, a sarkon túl az óvodát, az orvosi rendelőt, és mellette név szerint ismerik a gyógyszertárost – az idősebbet. A fiatalabb, két hónapja ott dolgozót már nem. A kisbolt új eladóit sem ismerik, noha napról napra köszönnek egymásnak. Ismerős arcokat lát. Itt laknak a környéken, vagy csak itt dolgoznak? Ki tudja? Aztán ott vannak a villamosmegálló, a buszmegálló ismert arcai. Kik ezek az emberek? És maga kicsoda közöttük? Nem túl nagy terület, mégis olyan idegen, mintha egy erdő közepén állna. Pedig évek óta itt él.

Kitől kérne fájdalomcsillapítót, ha egyetlen egyet sem találna, miután felforgatta a lakást? Kitől kérne létrát, ha kiégne a konyhai égő? Amikor élete első tökéletes meggyes pitéje elkészült, úgy vinne valakinek két szeletet a szerettein kívül, de ki lenne az? Ha nincs pénze és mégis sürgős fuvarra lenne szüksége, most rögtön, kire számíthatna?

És kik azok, akik magára számíthatnak, ha baj van? Egyedül van?

Az emberi településeket a fenti kérdésekben megfogalmazott igények hívták életre. Jelenünk városai azonban már inkább a bezárkózás és a magány szigetei lettek, pedig ugyanúgy vágyunk melegségre, szeretetre, biztonságra – egy társadalmi, személyközi védőhálóra.

A Helpific vívmányai közül az egyik legnagyszerűbb, hogy az egymás közelében élőket hozza össze. Létrehoz egy pillanatot két ember között: a segítséget kérő átéli a biztonságot, s hogy nincs egyedül, a segítő átéli a bizalom érzését, s hogy ő sincs egyedül. A segítséget elfogadónak is van valami, amiben tud segíteni, amire a korábbi segítőnek lenne szüksége. Máris megtalálta egymást két ember. Két ember fénye pislákol a sötétben.

És most képzeljék el, ahogy a sötétben fények gyulladnak fel.

Egymásnak válaszoló fények.

Ez az álmunk.